miércoles, 2 de noviembre de 2011

az elsők hétvégéje

a hondurasi időjárásjelentés megbízhatósága vetekszik a magyaréval, vagyis olyan idő lesz, amilyet mondanak. vagy nem.
ebben bízva Tela-ba indultunk, egy turista"központ" a karibi parton. világosban a rövidebb úton szoktunk a városból kimenni, átvágva a hegyen. ahogyan a latin-amerikai nagyvárosokban, itt is fordított a területfelosztás gazdagok és szegények között, vagyis a nyomornegyedek vannak a domboldalban, a gazdagok meg a belvároshoz közel laknak, ami ált. a legalacsonyabban fekvő terület. megálltunk egy llantera-nál (házi gumiszervíz) pumpálni, de kiderült, h egy szög állt a jobbhátsóba. a nagyjából 18 éves szerelő gyerek már neki is látott a javításnak, majd kisvártatva előkerül a második darab is.
már ismerős,  a Yojoa tó mellett elhaladó úton tartottunk Tela-ba, északon átutazva a 4. legnagyobb városon, Progreso-n. Este 8 óra felé érkeztünk meg a karibi faluba, ahol most kifejezetten nincs szezon, így nem is foglaltuk le a szállást (nehogy úgy járjunk, mint comayaguaban), csak kinéztünk egy óceánparti szállodát, amit jól szemügyre vettünk: az egyik szoba az 1.emeleti medencés napozóteraszról nyílt, a másik a 2. emeleti nyitott folyosóról, de saját terasza és függőágya volt. a recepciós barca fan volt, így némi engedményt is kaptunk. A fülledt estét gyorsan lehűtöttük 1 jéghideg sörrel (itt túlzásba viszik a "jó hideg" fogalmat és -2fokos hűtőből szolgálnak ki) a parti sétányon, utána pedig bevacsoráztunk a szálloda éttermében. nem volt különösebben nagy nyüzsgés a városban, bár itt "nyáron" biztosan van marcha.

korán reggel zuhogó esőre ébredtünk (összhangban a meteorológusokkal és ellentétben a helyi öregekkel). a reggeli utáni sétakor viszont már látszott, hogy ki fog tisztulni. Az összes túraszervezőt végig telefonáltuk, h indítanak-e kajak vagy gyalogtúrákat a lagunákba és a garifuna falvakba, de sehol semmi! némi diplomáciai ostromlás után kibérelhettünk 2 biciklit, és ezekkel indultunk el Miami-ba, az utikönyvek által legszebbnek mondott garifuna település felé.


A garifunák az afrikából idetelepült már felszabadított rabszolgák, megmaradtak zárt közösségekben a karibi part vonalán.
Nagyjából másfél órát tekertünk, ebből ez első 1 órát műúton, majd murvás-homokos sárdagonyán, a végén pedig fehér homokban. Időközben a nap is erőlködött, ami később meglátszott a hátamon és az arcomon! :)

De hogy miért is ez a legautentikusabb garifuna falu? hamar látszott: fehér süppedős homoknyelv, melyet keletről a karibi tenger, nyugatról a La Quemada laguna fog közre. a (főleg) pálmaágakból épített házikók szinte beleolvadnak a homokszínü tájba. egy épület lóg ki a sorból, fából van és zöldre van festve: ez a helyi templom, valamelyik szektáé, amiből megszámlálhatatlan sok van K-A szerte.
A helységtáblánál egy latino fogad minket, bemutatkozik és szívélyesen invitál minket, hogy érezzük magunkat otthon a közösségben, együnk, igyunk, strandoljunk, ha van kedvünk kajakozzunk vagy csónakázzunk a lagunában. Ő két amerikait hozott, most fejezték be az ebédet. a háziasszony Nanny, bármire szükségünk van, szóljunk neki. Nanny egy idős fekete néni volt, akit körülült 3 fiatalabb generáció, bár a legfiatalabbak inkább körberohangálták. A gringok (northcarolina, mert nekik nem tökmindegy) egy asztal körül, külön ültek sé cuppokták ebédjük utolsó falatjait.
kaptunk vizet és sört, majd  fürödni indultunk: a part és a víz, de valójában az egész falu teljesen üres volt. a víz kifejezetten langyos és csak nagyon enyhén sós: az első közelebbi kapcsolat az Atlanti-óceán ezen az oldalán!
visszasétáltunk Nanny étterméhez, ahol nem kell sokat várni a sült halacskára, minden bizonnyal nem kellet kiolvasztani a mélyhűtőből. ebéd után társaságul szegődött hozzánk a legkissebb unoka, míg a nagyobbak a tegnapi madrid meccset kommentálták. egy nem fekete helyi mondta, hogy elvisz minket motorcsónakkal a lagunába, hátha látunk a madarakon kívül más álatokat is, bár inkább a korai órákban van erre esély. tele hassal és egy sörrel a fejben majdnem elaludtam minden gyönyörűség ellenére, amikor egy úszó csíkot kellett kivenni a végtelen kékségben: krokodil! később egy egész majomcsalád himbálózását kísérhettük figyelemmel, nem is számoltam, hányan voltak.







Jó másfél óra után értünk vissza a faluba, amiról időközben megtudtuk, hogy eredetileg 60 család lakta, mára viszont csak 18 maradt.
Kikötöttünk, megköszöntük a jóltartást, a bringaőrzést és visszaindultunk Telaba. nem a műúton, hanem a garifuna településeken keresztül tekertünk (egyrészt rövidebb, másrészt érdekesebb, de még talán biztonságosabb is így), de igyekezni kellett, mert korán sötétedik, lámpa ugye nincs (se a bicókon, se az úton, se az autók nagyrészének), és a szúnyogok is sokasodnak. egy szakaszon a laguna és az óceán összeértek, vagyis nem volt út, csak gázló és egy ladik, amivel 5lps-ért átvittek minket és a drótszamarakat is. útközben mindenki mosolygott és köszönt, a fekete férfiak mindegyikeegy-egy hibaby-vel éreztette, h fura látvány vagyok. Amikor visszaértünk telába már énis így éreztem: a hátam és az arcom rákvörösre égett. egy nagy limonádé, hidegzuhany és a királyrákos spagetti enyhítették fájdalmaimat.

vasárnap ismét esett, viszont nem volt akkora szerencsénk, mint szombaton, nem állt el. sehol senki az utcákon, a szomszédos Triunfo de la Cruz sártengerré változott, így nem volt mit tenni, elindultunk haza. :(
az eső szinte végig kísért minket, ilyenkor még ilyesztőbb a közép-amerikai vezetési stílus, és nemcsak nekem: a Yojoa mellett egy kisebb dugó alakult ki, melynek oka pillanatok alatt kiderűlt: 3-4 férfi irányította a forgalmat, hogy kikerüljük a földön fekvő kisfiút, mentő már nem jött ki hozzá. az első halott, akit látok. sajnos fel kell készülnöm erre is.

2 comentarios: