Tikal és Topoxte

Az üvöltő majmok kegyesek voltak hozzánk, nem hajnali 4kor, hanem csak jó pár órával később ébresztettek.
A mai napra nem terveztünk egyebet, minthogy bejárjuk Tikal romjait, amiről sokáig beszéltek szuperlativuszként, ám El Mirador felfedezése trónfosztást sejtet..
Juan Carlos közölte, hogy egy kisbusz jön majd értünk és meg is vár a parkban, ám ennek ára is lesz. ekkor esett ki házigazdánk a pikszisből. :(
a régészeti park az őserdőben kezdődik, mintegy 15km-nyi út vezet a dzsungel belsejébe, ám már a bejárati sorompónál tukmálják magukat az idegenvezetők. az elsőt leráztuk, de a másodikkal nem volt szerencsénk. egy fiatal gyerek kalauzolt körbe, nagyjából 3 és fél órán át, de mondandójának információmennyisége és -sűrűsége jóval elmaradt a copáni vezetőnkétől.
kicsit duzzogva ráztuk le a séta végén, majd egy csomag keksz elrakása után még 2 órán át bolyongtunk a hatalmas romvárosban. ugyan kiterjedése és az épületek dimenziója is jóval felülmúlja copán-ét, a romok és a leletek kidolgozottsága, művészi értéke elmarad a hondurasi testvérvárosétól.
a maradék kekszet egy igen bátor rágcsálónak adtuk, ha tudnám mi az állatka neve, nyilván nem generalizálnék..:)
késő délután értünk vissza a sombrero-ba, és JC-szal megterveztük a másnapi, indulás előtti túrát.
Topoxte.
kétség kívül a peténi régészeti látogatások fénypontja volt: ez egy elég nehezen megközelíthető és csak csekély mértékben feltárt város. így az esős évszak végén csak kétféleképpen juthat oda a kíváncsi túrista: hajóval vagy lóháton. mi ez utóbbit választottuk, és négyesben, JC és Tobias, a fiatal beagle kutyus vezetésével indultunk el az alig járt ösvényen. még szerencse, hogy JC feneke és a nyereg közé szorított egy frissen élezett macheta-t, amivel utat vágott, ahol szükséges volt.
Topoxte leletei eltérnek a többi nagy maja városétól, a központi elemét alkotó épületről azt feltételezik, kórház lehetett. az egyetlen megtisztított templomra lehetetlen volt felmászni, mert éppen egy tópusi zivatar után értünk oda, így a mohás köveken még a tekintet is megcsúszott.
újabb másfél óra alatt visszaügettünk a szálláshelyre, majd nem volt más hátra, mint a reptérre menni és vissza Guatemalába.

road trip, avagy quetzaltenangotól floresig

hétfőn rengeteg dolgot akartunk elintézni, ez nagyjójából így nézett: elköszönni a rokonoktól Xela-ban, locutorio-t keresni és telefonálni, átautózni San Marcoba, a polgármesteréknél egy nagynéni és számtalan unokatestvér udvarias(kodó) kérdései.. ebéd után még beugrottunk a bernáthegyi-tenyésztő unokatestvérhez, majd célba vettük Guatemala várost, ahol Marcelo várt minket többek között két repülőjeggyel Flores-ba.

Ez a városka- egy tó közepén, picike sziget- az átjáró jelen és múlt között. Petén tartomány reptere található itt, ahová bel-és külföldi járatok szállítják a kényelmes turistákat (akik ki tudják fizetni a repjegyet, így megússzák a bő 10 órás buszutat), akik Tikal maja romjaihoz igyekeznek. ez sokaknak egynapos kirándulás, ami a hőség, a távolságok és a romváros kiterjedésére való tekintettel igencsak szaturált beosztást kíván.
Nekünk többszörösen szerencsénk volt, hiszen a repülőjegyeket Marcelo kapcsolatainak köszönhettük, ugyanígy a szállást: Juan Carlos, olasz ősök guatemalai szülötte jött elénk a reptérre, és a törött szélvédőjű pickup-jával elvitt minket El Sombrero-ba, vagyis a semmi közepén, de egy laguna partján épített "öko-szálló"-ba. JC elmeséli, h itt nőtt fel és anyukája a mai napig itt él. annyira öko a hely, hogy benzines(!!!) generátorral oldják meg a napi 2 órányi áramellátást. a szobák téglafalu és pálmatetős bungalókból állnak. a plafon és az ablakok helyén csak szúnyogháló. fürdőszoba van, folyó tóvízzel, igaz, ajtó és válaszfal nélkül :)
De mindezt később élveztük ki, mert tízórai után házigazdink elvitt minket Yaxja romjaihoz, ahová csak az jut el, aki nagyon akar. A kora délutáni hőség ellenére rengeteg majmot hallottunk és láttunk. a városról és a romokról némi információt csepegtetett ugyan Juan Carlos, de inkább a képzeletünkre és elő"tanulmányainkra" kellett hagyatkoznunk.

Késő délután értünk vissza a Sombrero-ba, ahol a ház specialitását, ramón-os csirkét kaptunk ebédre, majd kifeküdtünk.
siesta után sétáltunk egyet még a Sombrero területén, ahol még feltáratlan romok rejtőznek, majd a mólóról néztük a naplementét, de a krokikat hiába vártuk..

laguna Chicabal

Vasárnap korán reggel szerettünk volna fölmászni a Chicabal lagunához, de a félmaraton miatt az egész város le volt zárva. magyaráztak egy kerülőutat, amit nem volt egyszerű megtalálni, mert ugye se térkép (GPS ugyanmár) se kitáblázva. Követtük a többi autót, meg kérdezősködtünk. Elég sok idő elment mindezzel, így 10óra után értünk a vulkán tövébe. Az út meg volt rongálódva, ezért még a falu előtt leparkoltunk és gyalog folytattuk a kalandot. Bő 2 órát kaptattunk felfelé, majd néhány 10 percet hegynek le, mire a par bejáratához értünk. itt belépőt szedtek és útba igazítottak. Még fél óra hegymenet, de megérte!!!

A vízanyának szentelt krátertó, Laguna Chicabal, napjainkban is szent és sérthetetlen hely, vízében tilos fürdeni. nem ritka látvány, hogy maja leszármazottak égő áldozatokat mutatnak be a tó körül. számtalan "kijelölt" oltár található erre a célra, s tábla hívja fel a látogató figyelmét, hogy illően vigyázzon a szent helyre.
Május végén tartanak itt egy többnapos maja ünnepélyt, amire a legtávolabbi közösségekből érkeznek a maja papok.

Ottjártunkkor egy házaspár égetett valamit, de különösebb külsőségek nélkül, így lehet, hogy csak szalonnát sütöttek :)
Egy vallási közösség, valamelyik keresztény szekta lehetett, amolyan beavató gyűlést tartott kicsit odébb, de sok kiránduló család, "laikus" társaság is körülzsongta ezt a különös heyet.

 Narancsléből és kekszből álló piknikünk elfogyasztása után erőt vettünk magunkon a visszaúthoz. felfelé nem a földúton, hanem a 3-400 fokból álló falépcsőn kapaszkodtunk ki a kráterből.

Visszatekintve sajnos a leszálló ködtől alig láttuk a vizet, de így méginkább misztikusnak hatott a Madre Agua. rajtunk kívül mindenki felkapaszkodott a park pick-upjaira, de nem irigyeltük őket minden fáradtság ellenére sem. a faluban üvöltött kétféle istentisztelet és a pici gyerekek mosolyogtak és integetteg nekünk a házak udvaráról.
Visszakanyarogtunk Xelaba, ahol a hostelt lecseréltük egy kávézói vendégszobára. 4500 Ft-nak megfelelő Quetzalba került a patioból nyíló, fürdős szoba, reggelivel. Az épület tetőteraszáról pedig reggelente gyönyörű panorámát libbentett fel az oszladozó köd.

Xela

Pénteken reggel összecsomagoltunk és beültünk a mercibe, hogy a közúton megközelíthető falvakat felkeressük: Santa Catarina és San Antonio. ez utóbbiban azonban olyan keskenyek voltak az utcák, h a merci nem fért el a házfalak között :), ígyhát leparkoltunk és sétálgatva bekukkantottunk az udvarokra, ahol az asszonyok, vagy lányok szőttek. azonban amint megláttak minket, egyből megrohantak és indult a tukmálás.
Ebédre visszamentünk Panába, majd búcsút intve Atitlánnak továbbindultunk Quetzaltenango/Xela-ba, ami Guatemala 2. legnagyobb városa, és itt él Dani családjának egy jelentős része. tenango jelentése hely vagy város, ezért több helyiség elnevezésében. Mivel guatemala lakosságának jelentős (mintegy 35-40%) hányada maja lakos, akik sokszor nem is beszélik a spanyolt, sok településnek két neve is használatban van. Guatemala Hondurasszal ellentétben azonban nem kétfejű sárkány, tehát Ciudad Guatemala és Xela jelentősége közel sem olyan megosztott, mint Tegucigalpa és SPS esetében.
Lehetetlen volt ezen a hétvégén normális szállást találni, mivel nemcsak a xelai félmaratont rendezik most, hanem egy mormon templomot is most szentelnek föl, melynek alkalmából sok-sok mormon hívő érkezett a városba.
egy hostelben hagytuk a bőröndöket, a mercit meg egy elrejtettük és átsétáltunk a tía házába.
némi generációs kavarodás támadt (számomra): 3 nővér Dani unokatestvére, anyukájuk a tía, aki felesége a Dani nagybátyjának (és ő a vérszerinti rokon). Vele viszont nem is találkoztunk, mert nem élnek együtt, sőt nem is beszélnek.
Az unokatestvérek 45 és 25 év közöttiek és a legidősebb lánynak van 2 lánya, akik közel annyi idősek, mint a fiatalabb nagynénjük. Egy családias vacsora alatt azonban ez nekem nem állt össze, bár ettől függetlenül remekül szórakoztam. ennyi nő egy helyen!!!
Szombaton a természetes kénforrások táplálta gyógyfürdőbe indultunk, de rengetegen voltak és érkeztek, mire odaértünk, így sarkon fordultunk és elindultunk az óceánpartra. ez egy elátkozott nap volt!

lake ppl

Lago de Atitlán.
egy kráter feltelve vízzel, 3 másik vulkán ölelésében. a természet eléggé odatette magát! :)
Kedden a Pacayáról lemászva egyenesen ide vezetett az utunk, pontosabban Panajachel nevű városkába (a második legnagyobb település a tó partján, amolyan atitláni Balatonalmádi). vegyes tapasztalatok alapján nem foglaltunk szállást, hanem végiglátgattunk néhány hotelt, hogy saját vélemény alapján választhassunk. a város kissé távoleső részén 3-4 szálloda van egy csokorban, ezek bizonyultak a legigényesebbnek. választásunk egy tégla"bungalóra" esett, vagyis 2 szintes kis gyáracskákra emlékeztető házikók csoportja, a tó közvetlen közelében. a (nem túl olcsó) szobaárban egyebek között a kajakhasználat is benne volt.
nem vesztegettük a maradék energiát és tuctuc-ot hívtunk (3kerekű motortaxi) és a circus bar nevű (olasz tulajdonosú) étterembe vitettük magunkat. itt sok-sok guiri és élőzene fogadott, nagyon jó kajákkal, főleg európai elnevezéssel. vacsora és néhány sör után sétáltunk, bár nem sokáig húzódott. a szállásra visszaérve egy skorpióba botlottunk a szobában, de még megijedni sem volt időm, a picike példányt gyorsan likvidáltuk.
másnap reggel kajakozással melegítettünk, főleg azért, mert délután feltámad a tó szele, és nem ajánlják a csónakázást amatőröknek.

a part közelében eveztünk és csodáltuk a hétvégi házakat, viszont amikor a kikötő felé kavartunk, túl sürűnek bizonyultak a motorcsonakok verte hullámok, így visszavittük a kajakot és reggelizunk. ezt követően a hajókikötőben próbáltunk tömegközlekedést választani, mígnem olyan alacsonyra alkudták saját magukat a magán csónakosok, hogy beszálltunk az egyikhez. egy fiatal gyerek lett a kapitány, aki nem kötötte az ebet, így mi dönthettük el, melyik falvakat szeretnénk meglátogatni. Elsőként San Marcosban kötöttünk ki, ami a hippik és szpiritesek búvóhelye. picike hegyi település, aminek a lélekszámát megtriplázták a meditálók.
Innen San Pedroba mentünk, ahol egy kis üzlet udvarán megleshettünk egy kv-pörkölőt, meg persze vehettünk is kv-t, de azt máshol is..

San Pedro után Santiagoba mentünk, ahol ebéd után meglátogattuk a piás-szívós istenséget, Maximont. ez egy vándorszobor, amit félévente más-más család őriz és tart fent neki szentélyt, amelynek a bevételéből gyakorlatilag a család megél, a családfő meg egész nap sörözhet. (néhány barátom ezt úgy foglalná össze, hogy ez BIRS)

Sötédedés előtt igyekeztünk vissza Panába, majd egy rosszul választott bár és étterem után kimerűltünk.

Csütörtökön Chichicastenangoba autóztunk, ahol guate egyik leghíresebb piacát tartják minden csütörtökön és vasárnap. ezen a reggelen is bemelegítettünk kajakkal és este nem kockáztattunk: újra a Circusban vacsoráztunk és boroztunk.

Pacaya

Pacaya: nem, nem egy egzotikus gyümölcs vagy étel, hanem Guatemala egyik vulkánja. utolsó kitörése, 2010. május 27-én egy halálos áldozatot követelt és több falu megélhetését jelentő ültetvényeket és legelőket borított be forró hamuval és lávával. mindennek ellenére a helyiek visszatértek földjeikhez és csalogatják a turistákat is, másszanak föl akár a kráterig. sajnos most még nem szabad a kráter széléig kimerészkedni, de közvetlen közelébe, a vulkán tetejére föl lehet menni.
reggel 6ra jött értünk a kisbusz, ami tele volt (főleg) európai fiatalokkal, akik vagy önkéntesek, vagy backpacker-ek antiguában. két órás zötykölődés után kb. másfél órás hegymenet következet. a falusi gyerekek botokat értékesítettek, az idősebbek pedig lovakat vezetve kiabálták: "natural taxi". :)
itt az életképesség gyakorlatilag is létkérdés.

A növényzet méterről-méterre változott, majd a csúcshoz közel teljesen kopár hamutengerré vált. idegenvezetőnk, egy helyi fiatal lány, sokat mesélt a kitörés utáni újrakezdésről, de a szórakoztatásunkról sem feledkezett meg, és unszolására gőzölgő, párás gödrökbe másztunk bele: "natural sauna". a vulkán tetejéről látszott, ahogyan a szomszédos Fuego sötét hamufelhőt köp föl, állítólag sötétben látszanak az izzó részecskék is.
Pihenésképpen uzsonnáztunk és marshmallow-t/ pillecukrot olvasztottunk a forró vulkángőzben.
Visszatérve Antiguába egy gyors ebéd után nekiindultunk az Atitlán tóhoz vezető útnak. a mercit csak megtankolni volt fájdalmas (még a 190Ft/l-es benzinár mellett is), az úton nem volt ellenfél. mármint ahol volt út, mert rengeteg sávlezárás volt kőomlás miatt, néhol az útra, néhol az úttest is sérült és gyakorlatilag lyukak tátongtak a külső sáv valahai helyén. egy csúnya balesetet is kerülgettünk: egy falubusz (itt kiszolgált bluebird-ök, vagyis az amerikai school bus-ok vannak helyközi vonalakon) felborult és fejtetőn állt meg, úgy, hogy az utasfülkéből gyakorlatilag semmi sem maradt...
az ineramericanaról lekanyarodva már nem volt igazán kényelmes a c klasse, rettenetes kátyús-köves út folytatódott. Panajachel előtt pedig rendőri irányítással haladtunk át egy hatalmas sziklaomláson. később kiderűlt, ezt az utat csak pár napja adták vissza a forgalomnak.

guate és antigua

Az utazás végeláthatatlan hosszúnak bizonyult, tetőzve a lehető legrosszabb kényelmetlenséggel és éhséggel. San Salvadorban át kellet szállni, itt volt idő ebédelni is, így az út második fele egy kicsit elviselhetőbb volt. este 8kor értünk guatemala városba, ahol Marcelo, Dani unokatestvére várt minket. róla annyit érdemes tudni, h 36 éves, 11éve elvált(!!!), játékgépeket programoz és üzemeltet, szereti és gyűjti az autókat és a külföldi nőket. hamar eldőlt, h szükség lesz a helyismeretére, mert a hostel amit lefoglaltunk kritikán aluli volt. néhány telefon után kiderítette, hogy a kaszinóinak ajándék éjszakái vannak az egyik jónak mondott szállodaláncban. így odagurultunk a discoveryvel, amiről le tudtuk beszélni, hogy azt edja kölcsön. ekkor még nem tudtuk, mi lesz a másik opció..
vacsorázni mentünk és egy jó sörre vágytunk, de ácsi, ley seca (alkoholtilalom)van a választások hétvégéjén. kifejezetten közöltük igényünket a cervecita-ra és halkan megjegyeztük, h mi úgysem megyünk szavazni. ilyen módszerekkel sikerűlt kiharcolni a pohárba kitöltött és szalvétába csavart italt.
másnap családlátogatás és séta a belvárosban: meglepően kellemes és rendezett teguszhoz képest (bár biztosan számít, hogy tűző napsütés kísért). megérkezett Koshenka (Marcelo húga) a második opcióval: egy 99-es C osztályos, ezüst Merci. na jó, ez nem annyira "kihívó", mint a discovery...gondoltuk, míg bele nem ültünk. Marcelo ráállt a gázpedálra, mi meg az ülésbe süppedtünk. amikor átvettük a volánt (én csak az anyósülést), meglestem a forgalmit és a hengerűr tartalom pontosan háromszorosa egy rendes autónak, ami érthető is, mert ez a kocsi a 3betűs gyárból hajózot át az amerikai kontinensre.
némeországból kiszállva Antigua Guatemala városban találtuk magunkat, ami guate eredeti fővárosa, ám egy földrengés után a chapín-ok nem újraépítették, hanem újat építettek és ma az a főváros.
ez a városka az ország ékszerdoboza, turistaközpontja, kozmopolita szíve. rengeteg külföldi le is telepedett itt, amit nem is csodálok. vasárnap délután és hétfőn egész nap itt voltunk, sétáltunk, vásároztunk és megterveztük az elkövetkező 2 heti menetrendet.

felkészülés

a harmadik hét teguszban sem volt kifejezetten pörgős, bár a számlákkal egész jól haladtam, és a guatemalai utazást is tervezgetni "kellett". az utolsó pillanatig kérdés volt, hogy autóval megyünk-e, mert ha igen, san salvadorban "beugrunk" a MANÁ koncertre, majd lemegyünk El Tuncoba napozni és csak hétfőn indulunk tovább Guatemala városba. vasárnap választások vannak, és az ottaniak szerint jobb távol maradni ilyenkor.
de hiába, a kocsit nem vihetjük el, így buszozás lesz, szombaton, egyenesen guate-ba.
csütörtökön megvettük a buszjegyeket, ami fejenként oda-vissza 99dodóba került, hihetetlen: luxusbusz, fedélzeti ellátás. ezután hazaindultunk, de hatalmas dugó volt városszerte, a célegyenesben pedig egy kidőlt villanyoszlop komlikálta a helyzetet. sokat elárul, hogy a helyszínen tartózkodó járőrkocsi is inkább megfordult, mintsem hogy a forgalomirányításba bonyolódjon. amolyan DIY jelleggel aki tudott megfordult, aki tudott elkanyarodott, a motorosok a járdán oldották meg, a kisteherautó egyik utasa pedig haláltmegvető bátorsággal és szabad kézzel emelte fel a leszakadt vezetéket. nekünk egy motoros csávó segített átbújni az oszlop és az oldalfal között. villámgyorsan átöltöztünk és vacsorázni indultunk a még itt maradt montadorral, pabloval, aki szombaton megy haza és luisonnal, aki még mindig a legjobb fej hondurasi. Ni fu-Ni fa (talán lefordítva a se füle, se farka mondás a megfelelője) nevezetű steakházba mentünk, Eszti miatt nem fogom részletezni, milyen finomakat ettünk :)
ezután a tomamos algo c. levezetés kezdődött, ezúttal a Cantina nyert az Había una vez ellen. magasröptű beszélgetéssel és 2 rummal komplettáltam az estét, amitől a péntek igencsak másnap lett. a leghasznosabb tevékenység az esti csomagolásban merűlt ki.

az elsők hétvégéje

a hondurasi időjárásjelentés megbízhatósága vetekszik a magyaréval, vagyis olyan idő lesz, amilyet mondanak. vagy nem.
ebben bízva Tela-ba indultunk, egy turista"központ" a karibi parton. világosban a rövidebb úton szoktunk a városból kimenni, átvágva a hegyen. ahogyan a latin-amerikai nagyvárosokban, itt is fordított a területfelosztás gazdagok és szegények között, vagyis a nyomornegyedek vannak a domboldalban, a gazdagok meg a belvároshoz közel laknak, ami ált. a legalacsonyabban fekvő terület. megálltunk egy llantera-nál (házi gumiszervíz) pumpálni, de kiderült, h egy szög állt a jobbhátsóba. a nagyjából 18 éves szerelő gyerek már neki is látott a javításnak, majd kisvártatva előkerül a második darab is.

már ismerős,  a Yojoa tó mellett elhaladó úton tartottunk Tela-ba, északon átutazva a 4. legnagyobb városon, Progreso-n. Este 8 óra felé érkeztünk meg a karibi faluba, ahol most kifejezetten nincs szezon, így nem is foglaltuk le a szállást (nehogy úgy járjunk, mint comayaguaban), csak kinéztünk egy óceánparti szállodát, amit jól szemügyre vettünk: az egyik szoba az 1.emeleti medencés napozóteraszról nyílt, a másik a 2. emeleti nyitott folyosóról, de saját terasza és függőágya volt. a recepciós barca fan volt, így némi engedményt is kaptunk. A fülledt estét gyorsan lehűtöttük 1 jéghideg sörrel (itt túlzásba viszik a "jó hideg" fogalmat és -2fokos hűtőből szolgálnak ki) a parti sétányon, utána pedig bevacsoráztunk a szálloda éttermében. nem volt különösebben nagy nyüzsgés a városban, bár itt "nyáron" biztosan van marcha.

korán reggel zuhogó esőre ébredtünk (összhangban a meteorológusokkal és ellentétben a helyi öregekkel). a reggeli utáni sétakor viszont már látszott, hogy ki fog tisztulni. Az összes túraszervezőt végig telefonáltuk, h indítanak-e kajak vagy gyalogtúrákat a lagunákba és a garifuna falvakba, de sehol semmi! némi diplomáciai ostromlás után kibérelhettünk 2 biciklit, és ezekkel indultunk el Miami-ba, az utikönyvek által legszebbnek mondott garifuna település felé.


A garifunák az afrikából idetelepült már felszabadított rabszolgák, megmaradtak zárt közösségekben a karibi part vonalán.
Nagyjából másfél órát tekertünk, ebből ez első 1 órát műúton, majd murvás-homokos sárdagonyán, a végén pedig fehér homokban. Időközben a nap is erőlködött, ami később meglátszott a hátamon és az arcomon! :)

De hogy miért is ez a legautentikusabb garifuna falu? hamar látszott: fehér süppedős homoknyelv, melyet keletről a karibi tenger, nyugatról a La Quemada laguna fog közre. a (főleg) pálmaágakból épített házikók szinte beleolvadnak a homokszínü tájba. egy épület lóg ki a sorból, fából van és zöldre van festve: ez a helyi templom, valamelyik szektáé, amiből megszámlálhatatlan sok van K-A szerte.
A helységtáblánál egy latino fogad minket, bemutatkozik és szívélyesen invitál minket, hogy érezzük magunkat otthon a közösségben, együnk, igyunk, strandoljunk, ha van kedvünk kajakozzunk vagy csónakázzunk a lagunában. Ő két amerikait hozott, most fejezték be az ebédet. a háziasszony Nanny, bármire szükségünk van, szóljunk neki. Nanny egy idős fekete néni volt, akit körülült 3 fiatalabb generáció, bár a legfiatalabbak inkább körberohangálták. A gringok (northcarolina, mert nekik nem tökmindegy) egy asztal körül, külön ültek sé cuppokták ebédjük utolsó falatjait.

kaptunk vizet és sört, majd  fürödni indultunk: a part és a víz, de valójában az egész falu teljesen üres volt. a víz kifejezetten langyos és csak nagyon enyhén sós: az első közelebbi kapcsolat az Atlanti-óceán ezen az oldalán!
visszasétáltunk Nanny étterméhez, ahol nem kell sokat várni a sült halacskára, minden bizonnyal nem kellet kiolvasztani a mélyhűtőből. ebéd után társaságul szegődött hozzánk a legkissebb unoka, míg a nagyobbak a tegnapi madrid meccset kommentálták. egy nem fekete helyi mondta, hogy elvisz minket motorcsónakkal a lagunába, hátha látunk a madarakon kívül más álatokat is, bár inkább a korai órákban van erre esély. tele hassal és egy sörrel a fejben majdnem elaludtam minden gyönyörűség ellenére, amikor egy úszó csíkot kellett kivenni a végtelen kékségben: krokodil! később egy egész majomcsalád himbálózását kísérhettük figyelemmel, nem is számoltam, hányan voltak.

Jó másfél óra után értünk vissza a faluba, amiról időközben megtudtuk, hogy eredetileg 60 család lakta, mára viszont csak 18 maradt.
Kikötöttünk, megköszöntük a jóltartást, a bringaőrzést és visszaindultunk Telaba. nem a műúton, hanem a garifuna településeken keresztül tekertünk (egyrészt rövidebb, másrészt érdekesebb, de még talán biztonságosabb is így), de igyekezni kellett, mert korán sötétedik, lámpa ugye nincs (se a bicókon, se az úton, se az autók nagyrészének), és a szúnyogok is sokasodnak. egy szakaszon a laguna és az óceán összeértek, vagyis nem volt út, csak gázló és egy ladik, amivel 5lps-ért átvittek minket és a drótszamarakat is. útközben mindenki mosolygott és köszönt, a fekete férfiak mindegyikeegy-egy hibaby-vel éreztette, h fura látvány vagyok. Amikor visszaértünk telába már énis így éreztem: a hátam és az arcom rákvörösre égett. egy nagy limonádé, hidegzuhany és a királyrákos spagetti enyhítették fájdalmaimat.

vasárnap ismét esett, viszont nem volt akkora szerencsénk, mint szombaton, nem állt el. sehol senki az utcákon, a szomszédos Triunfo de la Cruz sártengerré változott, így nem volt mit tenni, elindultunk haza. :(
az eső szinte végig kísért minket, ilyenkor még ilyesztőbb a közép-amerikai vezetési stílus, és nemcsak nekem: a Yojoa mellett egy kisebb dugó alakult ki, melynek oka pillanatok alatt kiderűlt: 3-4 férfi irányította a forgalmat, hogy kikerüljük a földön fekvő kisfiút, mentő már nem jött ki hozzá. az első halott, akit látok. sajnos fel kell készülnöm erre is.